Levél

Megöregedtem kedvesem.
Igaz, hogy még mindig két kerek cicim van a szimmetria kedvéért, de nem érzem úgy a lüktetést, mint fiatalkoromban. Egyetlen menedék a vízió. Embereket gondolok magam köré, akikkel el lehet beszélgetni akármiről. A múltkor például, tiszta bolond voltam, Hülyeúrral elmélkedtem egy tea mellett.
Ne hidd, hogy nehéz elképzelni akárkit is, akivel el tudod ütni az időt. Ha ilyen egymagadban élnél és olyan régóta, mint jómagam, tudnád mekkora szükség van erre. Egyszerűen szólva, az agynak kell a szellemi táplálék.
Hülyeúr:-A nevem Hülyeúr. Édesapja agyából pattantam ki, valamikor a huszonegyedik század legelején.-és kezét felém nyújtotta.
Én:-Örvendek.-a csuklómon éreztem csontos ujjait.
Hülyeúr:-Mit szól ehhez a trágya időjáráshoz?
Én:-Azt, hogy legalább más is otthon poshad, nem csak én.
Hülyeúr:-Bezony.
Én:-Hogyan issza a teát?
Hülyeúr:-Sok citrom, sok cukor.
Én:-Rendben van.
Hülyeúr:-Férjeura?
Én:-Nincsen nekem férjem. Nincsen senkim se, egyedül élek.
Hülyeúr:-Meghalt?
Én:-Elhagyott. Amolyan kiállhatatlan és magamnak való ember vagyok. És mivel ő is az volt, itt hagyott. Hiszen két dudás nem fér meg egy csárdában, ismeri a mondást.
Hülyeúr:-Nem fél, hogy egy szép napon beleszakad a tengerbe a háza?
Én:-Az lesz ám az igazi!-nevettem.
Hülyeúr:-És nem zavarja az sem, hogy lejt a ház?
Én:-Persze, hogy nem. Tudja, ez benne a kihívás.
Hülyeúr:-De hiszen kifolynak az italok a pohárból-nyelt egyet-meg a víz a kádból!
Én:-Na és aztán? Ki maga, hogy megmondja nekem, mit hogy csináljak. Hülye nevű kitaláció.
Hülyeúr:-Népem legnagyobb urával beszél, kisasszony! Akármikor elpuszíttathatom, ha úgy szottyan kedvem. Vagy tömlöcbe vethetem, akár udvari bolonddá tehetem.
Én:-Maga valamiféle király?
Hülyeúr:-Plumbeus legelső embere.
Én:-Plumbeus?
Hülyeúr:-Úgy is van. Plumbeus a világegyetem egyik nagybolygójának, az ön nyelvén a Marsnak az országa.
Én:-Úgy tehát maga marslakó. Ez esetben bocsánatot kérek.
Hülyeúr:-Csak mert marslakó vagyok?
Én:-Legalább nem a földiekhez tartozik. Mélységesen szégyellem magam, amiért én igen. Láthatja onnan messziről is, mi az isten folyik itt. Porzik az egész Föld a lakói szennyétől.
Hülyeúr:-Ne legyen ilyen lenéző magukkal!
Én:-Isteneket és törvényeket alkottunk magunknak, de csak hogy elpusztítsuk őket. Állandó rettegésben élünk, hogy mikor halunk meg mindannyian természeti katasztrófa következtében. Bűnözünk, csalunk, harácsolunk, hazudunk. Nem magukat kellene Plumbeusnak nevezni, uram.
Hülyeúr:-Így hát ezért hagyta ott a társait, és költözött ki ide, a világ szélére.
Én:-Fején találta a szöget, ha szabad így mondanom, hm höhm.-vigyorogtam.
Hülyeúr:-Nincsen vágya néha beszélgetni?
Én:-De van, de van. Azért van itt maga is. Jó az isten, ellát engem mindennel. Láthatja, nem eszem semmit, mióta itt élek. De nem vagyok éhes meg sovány sem. Úgy látszik erre lettem én rendeltetve. Hogy magányosan gondolkozzak és gondolataimat lejegyezzem füzetekbe, lerajzoljam képzeteimet, hadd csodálja meg mindenki. Majd talán egy szép napon, mikor húsomat a tenger legmélyén vízi élőlények fogyasztják már, rálelnek kis menedékemre és feltárják műveimet. Bízom benne.
Hülyeúr:-Tényleg nem lát semmi szépet ezen a világon? Valamit, amiért büszke a földi létére.
Én:-Dehogynem. Büszke vagyok, hogy olyan sok művész élt és él és fog. Festők, szobrászok írók, költők, tudósok. Mind mérföldkő az emberiség életében. Tudja mi hiányzik, de őrülten?
Hülyeúr:-Na?
Én:-A zene. Ezért mindenbe beleképzelem. Úgy értem: hallgatom a csapból jövő víz csobogását, akár a tenger morajlását; a madarak énekét, a szél süvítését, csörömpölök az edényekkel, a kanalakkal, poharakkal, éneklek, fütyülök naphosszakat.
Hülyeúr:-És a szerelem?
Én:-Abban elég részem volt már eddigi életem során. És nincs az a szerelem, ami el nem múlik. Vannak, akik lebecsülik ezt az érzést; azt mondják infantilis, túl romantikus és giccses. Vannak, akik soha nem gondolnak rá, és nem is fognak; és vannak, akik csak nem fogják fel agyilag, de a szívükben érzik. Részemről: a sámánnal zenéltem együtt, mikor szerelmes voltam.
Hülyeúr:-Hogy értsem ezt?
Én:-Ahogy akarja.-nevettem.
Hülyeúr:-Hehe.-ő ekképpen kacagott. -Mos tmár mennem kell.-mondta és nevetve távozott.
"Furcsa egy fazon ez"gondoltam, miközben számba vettem végtelenségig égő pipámat. "Jó lesz festménytémának."


Csókol: asszonyod.