Nehéz jó regényt írni. Ezért nem is ígérem meg magának, hogy olyat fog olvasni. Nem gondolkozom a szavakon, mert elfáradtam. Nem is diktálok le mélyenszántó elképzeléseket, azoknak a legutolsója is két évszázada repült ki a fejemből. Nem újítok; csak annyit kínálok fel, amennyit elvárhat tőlem: érzelmeimet fejezem ki és véleményt nyilvánítok olyan dolgokról, melyek hatással voltak rám eddigi életem során.
-Óhajt még valamit, úrnőm? Egy teát?
-Nem Denverína, menj csak. Nehéz nap áll mögöttünk.
A nevem Szentgyörgyi Hanna. A huszonegyedik század legelején születtem; most 2887 van. Joggal nevezhetem magamat a legvénebb asszonynak. Asszonynak? Inkább már csak ember vagyok. Annak a világnak a gyermeke, melyben maga él, akihez szólnak e szavak. Annak a világnak, melyben az emberek még többre vágytak, mint amennyit addig elértek, és szerették egymást; melyben egy volt az Isten, egy a szerelem, a család; melyben még bonyolult volt kezelni a politikát. Amelyben elkezdtem életemet, de annak vége. A hatalmas háborúk és az emberek agyának korcsosodása elpusztította. Nem olvasnak már könyveket, elfelejtettek írni és olvasni. Gépekkel végeztetik a kemény munkát, és a gondolataikat is onnan nyerik. Naponta több mint húsz órát alszanak és ugráltatják egymást, ha bármi kell nekik.
Annak magyarázata, hogy hogyan éltem túl mindent, amit más nem tudott, egyáltalán miért élek még mindig, egyszerűbb, mint gondolná. De, hogy elmondjam előbb kényelembe kell helyezzem magamat.
-Denveríná! Lihá!
Két szolga segít lefeküdni. Két oldalról támasztanak, hogy el ne essek. Az egyik előresiet, megpaskolja a párnámat, hogy kényelmes legyen, a másik felemel és karjaiban tesz be az ágyba, vigyázva gyenge porcsontjaimra. A kitanított gyorsíróm egy kényelmes karosszékből nézi végig a jelenetet.
-Elmehetettek. -mondtam. Kezet csókoltak és engedelmesen ránk zárták az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése