Észrevétlenül halad az idő, s érzem ahogy bőrömön a ráncok egyre mélyülnek. Kezemből a csontok egyre kiállóbbak; bordám, mintha Etiópia jelképe lenne. És egyedül vagyok. Gyilkos vagyok. Hm.
-
Hosszú a magyarázata annak, miért lógatom a lábam a Jangce agyagos vizébe.
Benne ezerszínű halak úszkálnak, s követik a tutajomat. Az egyik különlegesen nagy; szeme cseresznyeméretű és színű, éles fogaival felsérti nagylábujjam hegyét.
-
Mit gondolok a halálról?
Semmit.
És bizonyára Tobakkó Nikó most az égből néz le rám és vigyorogva azt mondja: győztem.
-
Megöltem őt egy késő őszi délután. Jól emlékszem: arcát megvilágította az aranybarna világosság. Orra árnyékot vetett, s aránytalanul nagynak tűnt tőle. Ült rettentő nyugalomban a hintaszékében; tökéletes teste abban a megvilágításban még inkább tökéletesnek látszott.
-
-
Neem. Sz. Hm . Hmmmhm. Nem.
-
Nem volt egyedül.
-
Kifújta számat a tavaszi szél,
Nem fájt soha, mikor szerettél.
Hogyha szeretsz gyere vissza,
Megbocsátok gyere vissza.
-
Mi az a szerelem?
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom virágom.
Nem tudom, talán túlreagáltam. Csak hát azelőtt virágokkal díszítettük egymás haját az én kedvesemmel. Mert az enyém volt. Csak engem szeretett.
-
Nincs bocsánat a gyilkosságra. Az öngyilkosság megváltás.
-
Nincsen már emberi lény soha többé. Egyetlen egyet sem látok. És hajt a kínzó élni akarás. Követeli, hogy szabaduljak innét. De már nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése