Levél

Itt vagyok megint húgom. Innen írok a világ legszéléről, a tengerbe nyúló kunyhóm lejtő konyhaasztaláról.

A minap kihajoltam az ablakon; hajamat fújta a hűvös szellő, éreztem a vízi élőlények nyálkás szagát; egy hatalmas hajót láttam rettentő távolságból. Elrohantam, kivettem a szekrény fiókjából távcsövem és belenéztem. A gép egész népét megláttam benne.
A fehér szakállú kapitány tengerészsapkában pipázott a legfelső szint korlátjának dőlve. Az egyik matrózával beszélgetett; a törpenövésű tengerész kék-fehér csíkos ruhát viselt és piros sálat. A szakállas vezér megnyalta mutatóujját, feltartotta, azzal állapította meg a szélirányt. A törpe utánozta, de aztán gyorsan a feje búbjához kapott, mert egy arra szálló sirály, hogy úgy mondjam: pontosan fölötte végezte el dolgát. Nevettem is rajta nagyot, az viszont egy piros úszógumival fenyegette a madarat, hogy utánadobja.
Egy szinttel lejjebb fiatal hölgyek sütkéreztek a napon. Mellkasukhoz támasztottak egy fémlapátot, hogy szép barnára változzon az arcuk; az orruk és a homlokuk be volt kenve margarinnal, irtó vicces volt; otthon hagyták a naptejüket.
Mellettük három férfi, akik torkuk szakadtából és teljes szívükből nevették őket. Innen legalábbis így látszott. Leffe sörös üveget fogtak a kezükben és cigarettát szívtak.
Tőlük balra, hat-hét méterre két öregember sámlin ülve filozofált. Az öregebb a botjára támaszkodott, hogy el ne essen. Mindketten nagy karimájú afrikai kalapot viseltek és bőrszandált zoknival; térd fölé érő gatyájukból kilátszott vézna, fehér lábuk. A fiatalabb hatalmas gesztusokkal beszélt; a karjait lóbálta a levegőben, miközben, gondolom, Bernoulli törvényét magyarázta társának.
Az alapszinten tucatnyi ember állt kinn a fedélzeten. Élvezték a gyönyörű napsütést és a hullámok rettentő erejét, amelyek ide-oda ingatták a hajót.

Remélem örömökkel teli az életed, húgom. Csókolom a kis kezedet.