A halhatatlan asszony-1.

Nehéz jó regényt írni. Ezért nem is ígérem meg magának, hogy olyat fog olvasni. Nem gondolkozom a szavakon, mert elfáradtam. Nem is diktálok le mélyenszántó elképzeléseket, azoknak a legutolsója is két évszázada repült ki a fejemből. Nem újítok; csak annyit kínálok fel, amennyit elvárhat tőlem: érzelmeimet fejezem ki és véleményt nyilvánítok olyan dolgokról, melyek hatással voltak rám eddigi életem során.
-Óhajt még valamit, úrnőm? Egy teát?
-Nem Denverína, menj csak. Nehéz nap áll mögöttünk.
A nevem Szentgyörgyi Hanna. A huszonegyedik század legelején születtem; most 2887 van. Joggal nevezhetem magamat a legvénebb asszonynak. Asszonynak? Inkább már csak ember vagyok. Annak a világnak a gyermeke, melyben maga él, akihez szólnak e szavak. Annak a világnak, melyben az emberek még többre vágytak, mint amennyit addig elértek, és szerették egymást; melyben egy volt az Isten, egy a szerelem, a család; melyben még bonyolult volt kezelni a politikát. Amelyben elkezdtem életemet, de annak vége. A hatalmas háborúk és az emberek agyának korcsosodása elpusztította. Nem olvasnak már könyveket, elfelejtettek írni és olvasni. Gépekkel végeztetik a kemény munkát, és a gondolataikat is onnan nyerik. Naponta több mint húsz órát alszanak és ugráltatják egymást, ha bármi kell nekik.
Annak magyarázata, hogy hogyan éltem túl mindent, amit más nem tudott, egyáltalán miért élek még mindig, egyszerűbb, mint gondolná. De, hogy elmondjam előbb kényelembe kell helyezzem magamat.
-Denveríná! Lihá!
Két szolga segít lefeküdni. Két oldalról támasztanak, hogy el ne essek. Az egyik előresiet, megpaskolja a párnámat, hogy kényelmes legyen, a másik felemel és karjaiban tesz be az ágyba, vigyázva gyenge porcsontjaimra. A kitanított gyorsíróm egy kényelmes karosszékből nézi végig a jelenetet.
-Elmehetettek. -mondtam. Kezet csókoltak és engedelmesen ránk zárták az ajtót.

Ady Endre- Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Szerelmes levél

Az élet most kezdődik. Veled.
Nem akarom érzelgősre írni ezt a levelet, csak van mikor megrohannak az érzések. És ellepik a szemeimet a könnyeim. De igaziból az kell sugallnom, hogy ellazultam. Az életem sínen van és csak úgy mellékesen eszembe jutottál, oh Tra-la-la. De nem így van; viszonylag megtaláltam a helyemet, tajtékpipából szívok minden földi jót, sármos őszhajú férfiak tömkelege ölelget, ha nem puszilgat; de te így is hiányzol.
Mikor majd evezek a Csónakázó-tónak keresztelt tatabányai büszkeségen, barátnőmmel, a kis mosolygó hercegnővel és rajta kívül hét nagydarab matrózzal, akik rég elmúltak húsz évesek; eszembe fog jutni az este, mikor szívecskéket rajzoltál a hátamra. Pocakos.
És ha azt hiszed, három év után nem tudtalak kiheverni és fölényesen felkacagsz a leveled fölött, így szólva: "kis dinka", jobban kinevetlek.
Mert nem vagyok már szerelmes beléd, kis öcsi; csak nehéz téged kiverni a fejemből. Felsőtested festői táj előtt, kevés felesleges zsírpárna két oldaladon. Mert hát, mikor elmondtam Az Éj anyjának, ő is nevetett. Ma este nevet mindenki. Nincs szomorúság, nincs elégedetlenség; emiatt nem is tudom igazán beleélni magam a levél megírásába. Inkább elszívnék pár cigarettát, vagy meginnék egy konyakot. Csak létezni; nem gondolkodni. Elmondani két három viccet, hogy nevessen még több ember. És amikor már mindenki nevet, olyan hangosan, hogy te is meghallod, messze innen, Dunán innen Tiszán túl; olyan boldog leszek.
És Elgondolkodsz. Elvégre megmondtad. Minden el van rendelve. Vége a hazudozásnak.

Egy gyilkos öngyilkos gondolatai

Észrevétlenül halad az idő, s érzem ahogy bőrömön a ráncok egyre mélyülnek. Kezemből a csontok egyre kiállóbbak; bordám, mintha Etiópia jelképe lenne. És egyedül vagyok. Gyilkos vagyok. Hm.
-
Hosszú a magyarázata annak, miért lógatom a lábam a Jangce agyagos vizébe.
Benne ezerszínű halak úszkálnak, s követik a tutajomat. Az egyik különlegesen nagy; szeme cseresznyeméretű és színű, éles fogaival felsérti nagylábujjam hegyét.
-
Mit gondolok a halálról?
Semmit.
És bizonyára Tobakkó Nikó most az égből néz le rám és vigyorogva azt mondja: győztem.
-
Megöltem őt egy késő őszi délután. Jól emlékszem: arcát megvilágította az aranybarna világosság. Orra árnyékot vetett, s aránytalanul nagynak tűnt tőle. Ült rettentő nyugalomban a hintaszékében; tökéletes teste abban a megvilágításban még inkább tökéletesnek látszott.
-
-
Neem. Sz. Hm . Hmmmhm. Nem.
-
Nem volt egyedül.
-
Kifújta számat a tavaszi szél,
Nem fájt soha, mikor szerettél.
Hogyha szeretsz gyere vissza,
Megbocsátok gyere vissza.
-
Mi az a szerelem?
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom virágom.
Nem tudom, talán túlreagáltam. Csak hát azelőtt virágokkal díszítettük egymás haját az én kedvesemmel. Mert az enyém volt. Csak engem szeretett.
-
Nincs bocsánat a gyilkosságra. Az öngyilkosság megváltás.
-
Nincsen már emberi lény soha többé. Egyetlen egyet sem látok. És hajt a kínzó élni akarás. Követeli, hogy szabaduljak innét. De már nem lehet.

A boldog élet a küszöbön áll, de bejött már

Na hát aztán? Kell a fenének az uram, kedvesem. Lejárt lemez az egész. Öcsém, komolyan mondom! Ha lehetne sem csinálnám vissza az egészet; mert így volt szép, ahogy volt. Mindegyik Igazi Szerelmem egy álom volt csak; ah. Jajaj.
Az első azt mondta, szép vagyok meg okos, csak nem akart kefélni. Tudod, mint a számomban. Pontosan úgy "bébi, szeretlek téged; bébi, szeretlek téged; de bébi, nem akarsz kefélni." Azért azt meg kell hagyni mindenféleképpen, hogy a szöveg nem kizárólag az én érdemem. Ez a párját ritkító, irodalmilag felbecsülhetetlen értékű-jó elég lesz a jelzőkből- szöveg a "barátaim" agyából pattant ki. Leginkább. Mert úgy emlékszem, azért én is hozzájárultam; részben. Nem egészben. A barátaim azért kapott idézőjelet, mert nem is azok. Csak szívják a véremet. Te barátságnak nevezed azt, ha hagyják, hogy megszégyenítsenek a bunkó tapló többiek szó nélkül? Nem hát. Mert hát igaz az is, drááága, igaz az is, megtörlöm az orrom, hogy az egyik bunkó tapló állítólag a szerelmem volt. A termetes aortapumpám kalapálta a nevét nap mint nap. Éjszaka álmomban, ébredéskor és bizony néha még lefekvéskor is. Az egyik leggecibb ember akit ismerek.
A második kedves volt. A második fiúm. De szép volt. Forró nyári éjszakán együtt ültünk a ház tetején, vagy a folyóparton, esetleg a hídon. Azt mondta, emlékszem, azt, hogy szeret. De akkor én még nem is.
A harmadik gazdag volt, megvehette volna akár az egész földet is. Már amin élünk mi mindnyájan, magyarok.
Több nem volt.
Szavakkal leírhatatlan, hogy milyen hatalmas tollpihe pihent egy öregúr fején, aki előttem ült a színházban.
Én csak azt akarom, hogy valaki feküdjön mellém éjszaka, akinek olyan szép nagy mellei vannak, mint nekem. Ja nem, várj. Inkább a válla legyen deltás. Mert, akkor, ha nagy hasa lenne én belebokszolnék, nem kímélném.
Nem megyek osztálykirándulásra, dehogy megyek. A "barátaimmal".
A legjobbat, aki állítólag a legjobb barátnőm volt és kebelbarátok voltunk, meg mosolyogtunk is néha egymásra megjátszottan, úgy hívták, ahogy azt a naaagy birodalmat, amit valamelyik hadvezér hódított meg még az ókorban. Rémlik, ugye? Tee. Kibasztál velem. Én hittem neked egy darabig. De mikor a képembe vágtad az ellenőrző füzetemet, másképpen szólva tájékoztatómat kezdtem kételkedni barátságunk szilárdságában.
Aztán jött a másik, a kis gereblyelábú. Jaj, de szerettem, ő meg baszott rá. Ha szabad így mondanom. De; az igazat megvallva, hat kávé és nyolcvan kiló szpíd kellett hozzá, hogy ébren maradjak, ha vele voltam. Pedig felnéztünk néha a csillagokra nyári estéken; szerettem volna megsimogatni az arcát, meg befonni a haját, de nem engedte. Öcsém, mondtam neki, amit nem tudsz megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel.
Az őseimnek köszönhetem börtönöm.
Nagy megkönnyebbülés lesz a kiszabadulás.
A fiút pedig úgy hívták, Jim Morrison.
Riders On The Storm-csíkos farmernadrágban stoppol-felveszi az autó-Jim, Jim ébredj, születésnapod van. -Ma nincs Doors?- Nincs zene, nincs Doors.
Az igazság az, hogy bennragadtam önmagamba. Hat marihuánás cigaretta áll ki hat kisgyerek szájából, félek anyám. Olyasmire akarnak engem rávenni, amire még nem készültem fel. Kokó, heró megy? Maha, haggyá. A pasinál én leragadok, megígérem anyám. Megígérem.
Mert azt mondja a legjobb hangú nő a világon, upstairs in bed with my exboy.
Nem akarom többé látni a legjobb barátomat. Nem akarom. Szenvednék, ha beszélnem kell hozzá. Majd, ha elpirulnék, azt mondanám, lesültem, mint abban a filmben. De nem hinné el, mert nem mondanám hitelesen. Én tőle már csak egy érzést tudok elfogadni. Megosztani. Kapni. Adni.
Magvas gondolatok mind nyaralásra indultak. Semmi vagyok.

Levél

Itt vagyok megint húgom. Innen írok a világ legszéléről, a tengerbe nyúló kunyhóm lejtő konyhaasztaláról.

A minap kihajoltam az ablakon; hajamat fújta a hűvös szellő, éreztem a vízi élőlények nyálkás szagát; egy hatalmas hajót láttam rettentő távolságból. Elrohantam, kivettem a szekrény fiókjából távcsövem és belenéztem. A gép egész népét megláttam benne.
A fehér szakállú kapitány tengerészsapkában pipázott a legfelső szint korlátjának dőlve. Az egyik matrózával beszélgetett; a törpenövésű tengerész kék-fehér csíkos ruhát viselt és piros sálat. A szakállas vezér megnyalta mutatóujját, feltartotta, azzal állapította meg a szélirányt. A törpe utánozta, de aztán gyorsan a feje búbjához kapott, mert egy arra szálló sirály, hogy úgy mondjam: pontosan fölötte végezte el dolgát. Nevettem is rajta nagyot, az viszont egy piros úszógumival fenyegette a madarat, hogy utánadobja.
Egy szinttel lejjebb fiatal hölgyek sütkéreztek a napon. Mellkasukhoz támasztottak egy fémlapátot, hogy szép barnára változzon az arcuk; az orruk és a homlokuk be volt kenve margarinnal, irtó vicces volt; otthon hagyták a naptejüket.
Mellettük három férfi, akik torkuk szakadtából és teljes szívükből nevették őket. Innen legalábbis így látszott. Leffe sörös üveget fogtak a kezükben és cigarettát szívtak.
Tőlük balra, hat-hét méterre két öregember sámlin ülve filozofált. Az öregebb a botjára támaszkodott, hogy el ne essen. Mindketten nagy karimájú afrikai kalapot viseltek és bőrszandált zoknival; térd fölé érő gatyájukból kilátszott vézna, fehér lábuk. A fiatalabb hatalmas gesztusokkal beszélt; a karjait lóbálta a levegőben, miközben, gondolom, Bernoulli törvényét magyarázta társának.
Az alapszinten tucatnyi ember állt kinn a fedélzeten. Élvezték a gyönyörű napsütést és a hullámok rettentő erejét, amelyek ide-oda ingatták a hajót.

Remélem örömökkel teli az életed, húgom. Csókolom a kis kezedet.

két fél utolsó telefonbeszélgetése

-Csak azt akarom mondani, hé! Figyelj már, hallod? Hallasz?-befogta egyik fülét, hogy jobban hallja a telefon másik oldalán lévő férfit. -Nem, nem, kussolj! Kussolj, ha velem beszélsz,
háhá!-nagyot szippantott cigarettájából. Intett a többieknek, hogy jöhet a következő kör; akármit is jelentsen ez. -Már semmit nem jelentesz nekem, hallod? Hallod, te szerencsétlen?
Utállak. Nem! Nem is utállak, egyszerűen...téged nem lehet utálni sem, mert nem tettél semmi rosszat. Nem tettél semmit. Egyszerűen csak meguntalak, te meg hagytad annyiba. Vége.
Tee! Mi? Mivan? Ja nem.-szünet-Dehogy beszélhetjük meg! Mennem kell, valaki hív, hogy táncoljak vele. Csak, hogy tudd, olyan jól néz ki, hogy elsírom magam tőle. -Lecsapta a telefont.

Levél

Ne ess kétségbe, ha nem gyullad meg azonnal a gyufa a doboz oldalán.

Kishugi.


Elszigetelődést érzek. A világ olyan messze van tőlem; nem véd meg semmi sem a spekulációim elől. Nincsenek körülöttem falak, házak, boltok, emberek. A házam harminc méter magasan áll egy hosszú és vastag vasrúdon, kitámasztva néhány gerendával. Nagy kaland volt ám felmászni ide. Három nap három éjjelig tartott, mire végeztem a létra fokaival. Megettem azalatt két csirkecombot, két zacskó csipszet, öt tisztára mosott almát; hozzá ittam hat liter ásványvizet. Meg-meg pihentem éjszakánként; a békésen hullámzó tengert figyeltem, míg az álom utolért.
-
Az államom elnöke voltam hajdanán. Olyan felül hordtam az orromat és olyan csukva a szememet, hogy nem láttam tőle senkit sem. Lekonyuló szájamból félméteres cigaretta állt ki rendeltetésszerűen. Hatalmas válltöméseim hullámoztak a melleimmel együtt, amint lépkedtem a piros bársonyszőnyegen. Botomra támaszkodva meneteltem előre; népem a nyomomban fényképezőgépekkel, papírral és ceruzával.
-Elnök asszony-földig hajolt előttem a miniszter. Ujjait lábamra kulcsolva csókolta a cipőm orrát.
-Elég lesz. -mondtam neki oda sem figyelve.
-
Megnyertem a háborút a fehalisták felett; ezért szavaztak meg elnöknek. Emlékszem, nyolc évvel ezelőtt indultam a választásokon. Ellenségeimet semmibe véve nyomultam előre a cél érdekében. Egyet, a legveszélyesebbet még el is intéztettem a maffiával. De erről később.
-
Az egész ország erről beszélt; a fehalisták vérlázító jelenlétéről. Mert bizony akkoriban már senki nem állt mellettük, az értelmiség feleszmélt mély álmából. A múlt század megemészthetetlen maradékai voltak már csak; egyenesen bosszantotta az embereket, hogy saját hibáikat másokon vezetik le, akik ártatlanok. Nem tartotta őket már senki tökös legénykéknek, akik megvédik a hazát a fekalistáktól, a sárgincáktól és a pénzharácsoló göndörbajszos zsibóktól, mert velük viszont megbékéltünk, befogadtuk őket.
-
Hat nap alatt győztünk. A fehalisták eltakarodtak az országból. Egy kis szigetre költöztek, valahova az Atlanti-óceán közepére. "Ott aztán"-emlegettem kampányom során többször is-"ott aztán tarkón lőhetik egymást bármikor, ha kedvük támad. Úgyis kiképezték magukat katonáknak, pontosan céloznak. Vihetnek magukkal mindent, amit akarnak:pénzt, ruhát, barátokat, fegyvert, örömöt és bánatot; de mi nem tűrjük meg magunk között őket többé. Szégyent hoztak szép hazánkra és ránk, társaikra is."
Ez volt az én egyetlen állandó szövegem, ezt ismételtem az egész kóceráj alatt. A nép meg megette; üdvrivalgásban tört ki, ha meglátott. Felemelt és vitt, amíg nem talált egy kiemelkedést, amire feltehetett és elmondathatta velem az elejétől a végéig ezt az egyperces ígéretet.
-
Összesen négy ember volt rajtam kívül, aki számításba jöhetett, mint elnök.
A legidősebb szakállas vénember volt, és a világbékéért harcolt.
Egy másik, a legveszélyesebb, név szerint Szapoly Sára, világhírt és gazdagságot ígért az országnak. "Eljött az idő, hogy a mi kis országunkra figyeljenek fel az istenek az égben, nem pedig azokra a ronda füstös-poros nagy államokra. Együtt megválthatjuk a világot. Ha önök is akarják, a mi kezünkben lesz a világ kormánykereke." Mekkora baromság. Ő volt a legostobább mind közül, de értett a kis, jelentéktelen emberek stílusához; őket szánta közönségnek.
Összesen kétmilliárdomba került, hogy kilépjen az utamból.
A harmadik nemesi családból származott, kétezer éves családfával rendelkezett.
A negyediket nem kell bemutatnom. Most már elmondom, mert nincs jelentősége. Aznap este, mikor úgy összevesztünk és feldúlva távoztam a házunkból, elmentem, hogy rád szavazzak. Téged illetett volna a tisztség. Te nem húztad volna fel az orrod, és nem hordtál volna kétméteres cipellőt, hogy mindenki alulról nézzen rád. És persze nem veszett volna el a lelked; mert az enyém lesüllyedt valahová a föld alá, jó mélyre és a mai napig nem lelem sehol se.
-
Írj vissza ha ráérsz kedvesem, mert nagyon hiányzol. Szeretném hallani a hangodat, vagy látni az arcodat. Olvasni a kézírásod.
Üdvözöl: nővéred és elődöd.

Levél

Megöregedtem kedvesem.
Igaz, hogy még mindig két kerek cicim van a szimmetria kedvéért, de nem érzem úgy a lüktetést, mint fiatalkoromban. Egyetlen menedék a vízió. Embereket gondolok magam köré, akikkel el lehet beszélgetni akármiről. A múltkor például, tiszta bolond voltam, Hülyeúrral elmélkedtem egy tea mellett.
Ne hidd, hogy nehéz elképzelni akárkit is, akivel el tudod ütni az időt. Ha ilyen egymagadban élnél és olyan régóta, mint jómagam, tudnád mekkora szükség van erre. Egyszerűen szólva, az agynak kell a szellemi táplálék.
Hülyeúr:-A nevem Hülyeúr. Édesapja agyából pattantam ki, valamikor a huszonegyedik század legelején.-és kezét felém nyújtotta.
Én:-Örvendek.-a csuklómon éreztem csontos ujjait.
Hülyeúr:-Mit szól ehhez a trágya időjáráshoz?
Én:-Azt, hogy legalább más is otthon poshad, nem csak én.
Hülyeúr:-Bezony.
Én:-Hogyan issza a teát?
Hülyeúr:-Sok citrom, sok cukor.
Én:-Rendben van.
Hülyeúr:-Férjeura?
Én:-Nincsen nekem férjem. Nincsen senkim se, egyedül élek.
Hülyeúr:-Meghalt?
Én:-Elhagyott. Amolyan kiállhatatlan és magamnak való ember vagyok. És mivel ő is az volt, itt hagyott. Hiszen két dudás nem fér meg egy csárdában, ismeri a mondást.
Hülyeúr:-Nem fél, hogy egy szép napon beleszakad a tengerbe a háza?
Én:-Az lesz ám az igazi!-nevettem.
Hülyeúr:-És nem zavarja az sem, hogy lejt a ház?
Én:-Persze, hogy nem. Tudja, ez benne a kihívás.
Hülyeúr:-De hiszen kifolynak az italok a pohárból-nyelt egyet-meg a víz a kádból!
Én:-Na és aztán? Ki maga, hogy megmondja nekem, mit hogy csináljak. Hülye nevű kitaláció.
Hülyeúr:-Népem legnagyobb urával beszél, kisasszony! Akármikor elpuszíttathatom, ha úgy szottyan kedvem. Vagy tömlöcbe vethetem, akár udvari bolonddá tehetem.
Én:-Maga valamiféle király?
Hülyeúr:-Plumbeus legelső embere.
Én:-Plumbeus?
Hülyeúr:-Úgy is van. Plumbeus a világegyetem egyik nagybolygójának, az ön nyelvén a Marsnak az országa.
Én:-Úgy tehát maga marslakó. Ez esetben bocsánatot kérek.
Hülyeúr:-Csak mert marslakó vagyok?
Én:-Legalább nem a földiekhez tartozik. Mélységesen szégyellem magam, amiért én igen. Láthatja onnan messziről is, mi az isten folyik itt. Porzik az egész Föld a lakói szennyétől.
Hülyeúr:-Ne legyen ilyen lenéző magukkal!
Én:-Isteneket és törvényeket alkottunk magunknak, de csak hogy elpusztítsuk őket. Állandó rettegésben élünk, hogy mikor halunk meg mindannyian természeti katasztrófa következtében. Bűnözünk, csalunk, harácsolunk, hazudunk. Nem magukat kellene Plumbeusnak nevezni, uram.
Hülyeúr:-Így hát ezért hagyta ott a társait, és költözött ki ide, a világ szélére.
Én:-Fején találta a szöget, ha szabad így mondanom, hm höhm.-vigyorogtam.
Hülyeúr:-Nincsen vágya néha beszélgetni?
Én:-De van, de van. Azért van itt maga is. Jó az isten, ellát engem mindennel. Láthatja, nem eszem semmit, mióta itt élek. De nem vagyok éhes meg sovány sem. Úgy látszik erre lettem én rendeltetve. Hogy magányosan gondolkozzak és gondolataimat lejegyezzem füzetekbe, lerajzoljam képzeteimet, hadd csodálja meg mindenki. Majd talán egy szép napon, mikor húsomat a tenger legmélyén vízi élőlények fogyasztják már, rálelnek kis menedékemre és feltárják műveimet. Bízom benne.
Hülyeúr:-Tényleg nem lát semmi szépet ezen a világon? Valamit, amiért büszke a földi létére.
Én:-Dehogynem. Büszke vagyok, hogy olyan sok művész élt és él és fog. Festők, szobrászok írók, költők, tudósok. Mind mérföldkő az emberiség életében. Tudja mi hiányzik, de őrülten?
Hülyeúr:-Na?
Én:-A zene. Ezért mindenbe beleképzelem. Úgy értem: hallgatom a csapból jövő víz csobogását, akár a tenger morajlását; a madarak énekét, a szél süvítését, csörömpölök az edényekkel, a kanalakkal, poharakkal, éneklek, fütyülök naphosszakat.
Hülyeúr:-És a szerelem?
Én:-Abban elég részem volt már eddigi életem során. És nincs az a szerelem, ami el nem múlik. Vannak, akik lebecsülik ezt az érzést; azt mondják infantilis, túl romantikus és giccses. Vannak, akik soha nem gondolnak rá, és nem is fognak; és vannak, akik csak nem fogják fel agyilag, de a szívükben érzik. Részemről: a sámánnal zenéltem együtt, mikor szerelmes voltam.
Hülyeúr:-Hogy értsem ezt?
Én:-Ahogy akarja.-nevettem.
Hülyeúr:-Hehe.-ő ekképpen kacagott. -Mos tmár mennem kell.-mondta és nevetve távozott.
"Furcsa egy fazon ez"gondoltam, miközben számba vettem végtelenségig égő pipámat. "Jó lesz festménytémának."


Csókol: asszonyod.

háború utáni állapot

Ha majd a huszonegyedik század végleg lepereg és minden megváltozik kívülről és belülről egyaránt, megváltozik az ember maga is.
Hosszúra hagyja burjánzani szemöldökeit és szakállát. Meztelenül kezdi keresni gondolatait, amiket még a század közepén a háborújában hagyott. Leül a domb tetejére. A végtelen tengert bámulja, miközben mellette egy asszony próbál szavakat formálni, de nem tud, csak óbégat felismerhetetlen nyelven.
Nem messze tőlük két kiskölyök ás majd ki egy törött hangszert a romok alól és lemennek a partra rákhalászni vele.
-Bübü.-mondja az asszony.
-Bőő.-mondja az ember. Nagyot vakar a fején.

De remélem nem.